2019. február 13., szerda

Nina George: Levendulaszoba


Fülszöveg: 

A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást. 
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, amit a férfi azóta sem olvasott el. A veszteséget kínzó emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a sértettség börtönében éli mindennapjait, mígnem egy nyári délután új lakó költözik a szomszédba. Az elvált asszony olyan érzéseket ébreszt Jeanban, amelyek létezését a férfi már rég elfelejtette. Ekkor újra a kezébe veszi szerelme búcsúlevelét, és olvasni kezdi… 
Egy pillanat alatt minden megváltozik, és a férfi többé nem menekülhet az elmúlt évek gyötrelmei elől. Mindent hátrahagyva elindul, hogy szembenézzen a fájdalommal, a múlttal és önmagával. 
Egy olyan utazás veszi kezdetét, amely keresztülvisz Franciaország csodálatos tájain, és eközben feltárulnak különös sorsok, és barátságok szövődnek. Az érzések, a gondolatok és az emberek lassan átformálódnak, hogy lezárulhasson a múlt, és helyet engedjen a jelennek és a jövőnek.

•••

Úgy látszik a Mini Könyvklub ezen fordulójával eddig nincs szerencsém, ugyanis ez a könyv se tetszett. A romantikus könyvek nem vonzanak túlságosan, de próbálok elvonatkoztatni a műfaj iránti ellenérzéseimtől és valamennyire objektív maradni az amúgy nyilvánvalóan szubjektív értékelésemben.  

Két nagy problémám volt a könyvvel. Az első a cselekmény. A történetnek volt eleje és vége (eléggé kiszámítható, vége, de legalább eljutott a történet egy szépen lezárt befejezéshez), de ami a kettő közti hajókázáson történt, annak semmi íve vagy ritmusa nem volt, teljesen random események követték egymást. Egy erősen elcseszett Odüsszeia kerekedett ki az egészből... német nőkkel vacsizgatnak, random tangó est, egy őz vízbefulladása, hobbit gyűlés. Egyáltalán nem értem, hogy mi volt ez az egész, leginkább csak apropót adott a szereplőknek, hogy kamu filozofálgatásokba kezdjenek és mindenfélén zokogni kezdjenek ezen a giccsbe fulladó utazáson.  

El is jutottunk a másik problémához, ezek a  filozófiai beszélgetések, nagy elmélkedések szerintem annyira életszerűtlenek és kínosak voltak. Eleve az egész fogalmazásmód nem tetszett, nem tudok komolyan venni ilyen mondatokat, mint "Úgy álmodok rólad mint kőmentőről, aki a kőrétegek alatt megtalálja a szív folymát." (WTF! Amúgy ez csak egy mondat a könyv utolsó fejezeteiből, de kb. a fél könyvet kiírhatnám ide idézetként), de ezek a mondatok még meg voltak fejelve egy csomó közhellyel meg elmélkedéssel. Mintha egy Harlequin füzet (Romana, Julia, stb.) találkozott volna egy Coelho könyvvel! Az abszolút mélypont számomra Manon naplója volt, amit a fura betűtípus miatt kétszeresen is fájt olvasni. :D 

Ez volt a két fő bajom, de ezenkívül teljesen irreálisnak tartottam a szereplők viselkedését is, illetve a szexjelenetektől a hideg futkosott a hátamon. Nem vagyok amúgy egy prűd ember, de a legtöbb könyvben annyira kínosak az ilyen típusú leírások, ez sem volt kivétel. 

Hogy valami pozitívumot is írjak: az irodalmi patika ötlete tetszik, és az epilógus utáni kis gyors könyv-elsősegély fejezetke is. :) Az írónő szerencsére csomó jó könyvet ajánlott, garantáltan jobban járunk bármelyikkel mint a Levendulaszobával.

Pontszám: 1/5

2019. január 10., csütörtök

Eszes Rita: Rókatündér



Fülszöveg: 
Ha igazán szereted, elengeded?
Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.
Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.
Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.
Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.
Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?
Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?
És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?
•••
Igazából sejtem, hogy a Rókatündérnek nem én vagyok a célközönsége, de mivel a Liza, a rókatündér című film nagyon tetszett, illetve én is voltam Ázsiában cserediák (igaz, Kínában, és nem Japánban), gondoltam hátha még nekem is adhat valamit ez a könyv. Sajnos most koppantam egyet, számomra ez a történet túl bugyuta volt. 
Egyrészt nekem nagyon hiányzott az egészből a következetesség. Rögtön az elején nem értem, hogy ha Nagyanyó aggódik, amiatt, hogy Midori stalkol egy fiút az erdőben, meg fél, hogy a lány az emberi létet választja (akármit is jelentsen ez), akkor mégis miért küldi el egy nagyvárosba ahol pasizni is jobban lehet, meg jobban megtapasztalhatja egy normális tinédzser életét? Miért bízza egy olyan emberre, akiről később kiderül, hogy alig ismeri? Egyáltalán miért lopta el Midorit, ha nem is a nagymamája? Mi történt a végén, miért estek le a farkai? Mi volt ez a csillaglabda biznisz? :D Kb. ezer ilyen kérdés maradt a fejemben... Persze lehet figyelmetlenül olvastam, bevallom, a végefelé már eléggé siettem, hogy minél előbb vége legyen.  
A másik ami furcsa volt, hogy sokszor semmi íve nem volt a történéseknek. Midori és Tristan találkoznak, beszélgetnek öt percet, nyolc  oldallal később már "Te vagy a legeslegjobb barátom te kis hülye. ‹3 Mi lenne veled nélkülem? " - szintű  mondatok repkednek. Ugyanez történik Reijel. A végén aztán az írónő még egy teljesen felesleges mellékszálat is beleerőltet az amúgy is farnehéz történetbe Szakura szenszei eltitkolt családjáról, ami valójában semmilyen hatással nincs főszereplőinkre, csak még egy pofon a szarnak. (Chanel jakuza-ügyéről már ne is beszéljünk! Meg úgy Chanelről se. :D ) 
Egy csomó Japánnal kapcsolatos érdekesség is bele van szőve a történetbe, de ez is kicsit erőltetetten sikerült. Van egy rakás cserediákunk, akik rácsodálkozhatnának a helyi furcsaságokra, szokásokra... de nem, általában a japán narrátorunk, Midori, reflektál ezekre a dolgokra, holott neki tök természetesnek kéne lennie mert JAPÁN. Lehet már maga is elhitte, hogy valójában skót? Emiatt néhol a párbeszéd is elég furcsa lett (ld. 133. oldal, Midori első megszólalása, hisz mindketten tudják mi az a "tanuki" akkor mi a francért magyarázza egymásnak a két japán? Még csomó ilyen példát elő tudnék keresni.) Összességében a lábjegyzetelés sokkal jobb lett volna, hisz akkor úgy tanultam volna csomó érdekességet Japánról hogy közben nem érzem ennyire erőltetettnek. 
Az egész rókává változós  dolog, csillaglabda stb. viszont balladai homályban maradt, alig tudtunk meg valamit a Kitsune-létről meg Midori képességeiről, gondolom, így nagyobbat üt ez a szuper váratlan lezárása a történetnek.  
Nekem egyáltalán nem tetszett ez a könyv, de 16 évesen biztosan kevésbé zavartak volna ezek a dolgok, amiket itt felsoroltam. Végülis van egy szép mondanivalója, meg akit érdekel a japán kultúra, szokások, és nem tud róla semmit, az sokat tanulhat, szóval biztos sokan fogják szeretni. :-) 
Pontszám: 1/5 


2018. december 26., szerda

Erin Kelly: He Said / She Said


A magyar fordítás - A férfi szerint / A nő szerint - fülszövege:

Te kinek hiszel?
Amit látsz, tudsz és értesz – nem mindig ugyanaz.
Az 1999-es napfogyatkozás után Laura kegyetlen szexuális támadás tanúja lesz. Ő és a barátja, Kit hívja a rendőrséget, ám abban a percben nem csupán az áldozat élete változik meg örökre.
Tizenöt évvel később Laura és Kit félelemben él, s miközben Laura tudja, hogy helyesen cselekedett amikor beszélt, az események megtanítják rá, hogy a teljes képet sosem láthatod – valami és valaki mindig a sötétben tapogatódzik.

………

A Mini Könyvklub szabadon választott fordulójára olvastam ezt a könyvet, leginkább azért, mert szeretem a pszichológiai thrillereket és ez volt a listából a legszimpatikusabb, ami nem sorozat kezdőrésze volt, hanem egyedülálló regény. 
Ez a könyv is a mostanában divatos "hatalmas csavar" hullámot próbája meglovagolni, így nehéz lesz róla spoilerek nélkül írnom és valószínűleg rövidre is fogom ezt az értékelést. 
Sok molyos értékelő írja, hogy a könyv első háromnegyedét halálra unta és csak a végére tetszett meg neki, amikor végre történt valami. Érdekes, nekem ez pont fordítva volt. A könyv elején nagyon beszippantott az írónő stílusa, és az ahogy lassan csepgetette az információt. Van egy házaspár, Laura és Kit, akik valamiért 15 éve bújkálnak, nevet változtattak, kínosan ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak sehol nyomot az interneten, nincs semmilyen profiljuk stb. Halálosan rettegnek egy Beth nevű lánytól, mert történt valami egy Napfogyatkozás fesztiválon 15 éve. Nekem mindez nagyon felkeltette az érdeklődésem és tényleg kíváncsian daráltam a könyvet... 
Aztán ahogy lassan kiderült, hogy mi történt és miárt bújkálnak, egyre kevésbé kezdett érdekelni. A könyv váltott nézőpontban íródott, hol Laura, hol Kit fejében vagyunk, de (főleg a könyv első felében) inkább Laura szemszögéből íródott a regény... aki pedig annyira ostoba, hogy nehéz vele azonosulni. A szintén Mini könyvklubra olvasott Összeomlás jutott többször az eszembe, bár nem sok párhuzam volt a két történet között, de akkor idegesített ennyire fel a főszereplő. Egy idő után már inkább a fejemet vertem a falba, mint hogy izguljak Lauráék sorsáért.  Ezen kívül valahogy a feszültség is leeresztett, vonszolta magát a történet a könyv második felében... Folyton a Kindle % számlálóját nézegettem, ami a filmnézés közbeni egérmozgatás könyves megfelelője. :D 
Szóval számomra nagyon is ígéretesen indult ez a könyv, hogy aztán a végén a nagy fordulatok tök súlytalanul puffanjanak. Olyan tizenkettő egy tucat történet keveredett ki végül belőle. 
Két dolog mégis tetszett benne: 
1) A bíróságon játszódó fejezetek. Imádom a jogi drámát, főleg az angolszász jogi rendszerben zajló pereket. Ezeket mindig nagyon érdekes volt olvasni, még Laura idegesítő narrációjában is. 
2) A Napfogyatkozásról , mint jelenségről, csomó érdekességet megtudtam. A főszereplő férj, Kit, ugyanis eclipse chaser, azaz folyton utazgat a világban, a lehető legtöbb napfogyatkozást akarja látni élete során. (Sajnos én még egyet se láttam, mert 99-ben Kanadában éltünk, így pont lemaradtam életem egyetlen Magyarországról is látható napfogyatkozásáról :D Legközelebb meg vagy 150 év múlva lesz... viszont a könyv miatt kedvet kaptam egyszer elutazni valahová és megnézni egyet.) Ez szerintem tök jó hobbi és érdekes  keretet ad a könyv cselekményének is. 
Azért nem volt annyira rossz ez a könyv, egynek tényleg elmegy, de aki tényleg egy izgi pszichológiai thrillert szeretne olvasni, annak azért tudnék jobbat ajánlani.  
Például a nemrég olvasott Behind Her Eyes (Ne higgy a szemének!) nekem sokkal jobban tetszett. 
Pontszám: 2,5 / 5

ui.: Szerintem tök gagyi ez a magyar cím! A He Said / She Said annyira frappáns és illik is a történetre... Én szerintem inkább úgy fordítottam volna, hogy Szerintem / Szerinte vagy hagytam volna a tükörfordítást a francba és valahogy a napfogyatkozásra hegyezem ki a dolgot. (Ez persze a könyvet nem minősíti, így csak utóiratként teszem hozzá. :D ) 

2018. november 23., péntek

Carlos Ruiz Zafon: Lelkek labirintusa (Elfelejtett könyvek temetője 4.)


Fülszöveg: 



Barcelona, ​ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak. 
Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa. 
A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. „Kópé ex machina.”


Értékelésem: 


Ez a több mint 800 oldalas, nehézsúlyú szörnyeteg volt a társaságom az utóbbi pár napban a betegszabimon. Nincs is jobb mint egy kiadós nátha ha az ember egy ilyen könyvet szeretne végigolvasni, ugyanis a mérete és tömege miatt nem valószínű, hogy amúgy hurcolásztam volna magammal ide-oda. 

Az író az előszóban a szokásos magyarázattal kezdi: a sorozat kötetei akár önmagukban is élvezhetőek vagy tetszés szerinti sorrendben olvashatóak. A könyvben is többször említik a szereplők, hogy egy történetnek nincs eleje csak különböző bejáratai, mint egy labirintusnak. Ezzel vitatkoznék. Az első három részt tényleg tetszés szerinti sorrendben lehet olvasni, de mindenképpen a Lelkek labirintusát ajánlom az utolsó könyvnek, ebben Zafón mesterien hozza össze az összes szerteágazó szálat és el is varrja őket. Tényleg zseniális volt ez a könyv ebből a  szempontból, imádtam, hogy bár most olvastam először, annyi emléket és történetet felidézett az előző három kötetből, hogy végig deja vu érzésem volt olvasás közben, mintha már olvastam volna valamikor. Már csak ezért az érzésért is ajánlom ezt a sorozatot bárkinek. Legszívesebben most azonnal előről végigolvasnám mind a négy könyvet, hogy még jobban megértsem és a helyére tudjam rakni a kirakós összes darabját. 

Önmagában is megállja azért a helyét a könyv, hiszen egy nagyon izgalmas rejtélyt próbálnak megoldani a szereplőink. Zafón megalkotta az eddigi legjobb női karakterét, Alicia Gris-t. Alicia, bár a maga flapper, noir módján egy klisének indul, de mégis annyira csodálatosan összetett és érdekes karakter lesz később, hogy a kezdeti hibáit megbocsátom neki. Sokszor nagyon-nagyon izgultam érte, egy élmény volt vele együtt a negy rejtély végére járni. 

A 800 oldalt tényleg végig izgultam és alig bírtam letenni. Egyedül az utolsó ötven oldal ment kicsit nehezen, leeresztett a nagy feszültség (hogy képzavarral éljek, bocsánat :D A fizika sosem volt az erősségem ) , de egy ilyen nagyszabású történetnek persze kellett ez a lezárás, ezt megértem, szépen bezárta a kört az író. 

Még pozitívumként megemlíteném Kürthy Ádám András fordítói munkáját. Az előző három részt nem ő fordította, de szerintem fantasztikus munkát végzett, gyönyörűen lett magyarul megírva ez a rész is! 

Mindenkinek nagyon ajánlom ezt az egész sorozatot, olvassátok össze-vissza, előlről-hátulról de a Lelkek labirintusával zárjátok le a kalandot, ahogy én is tettem. :-) 

Pontszám: 4,5 / 5  





2018. november 18., vasárnap

Katherine Arden: The Bear and the Nightingale



A magyar fordítás - A medve és a csalogány - fülszövege:

Gyilkos ​szél fúj a vad orosz vidéken, messze északon; nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások, léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb, és ha eltépi köteleit, talán senki sem állíthatja meg többé.
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát.
Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges.

Értékelésem: 

Már egy ideje befejeztem a könyvet, de a bejegyzés írásával még húztam az időt, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most nekem tetszett-e vagy sem. Az biztos, hogy nagyon lassan haladtam vele, és legalább három másik könyvet elolvastam november elseje óta, miközben ezt nem nagyon akaródzott folytatnom... persze ez nem feltétlenül a könyvet minősíti (lehetnék én is inkább monogám olvasó :D),  de mindenesetre nem rágtam le a körmeimet, hogy jaj most mi fog történni. 

A borító  és az aranyos meseszerű cím alapján én egy kicsit szívmelengetőbb történetre számítottam, így eléggé meglepett, hogy az írónő milyen kegyetlenül bánik a szereplőivel (főleg a nőkkel), illetve, hogy milyen szomorú és sötét, hideg hangulata van az egész könyvnek. 

Na de miután elengedtem a középkori Oroszországgal kapcsolatos naiv elvárásaimat, azért elmondhatom hogy Katherine Arden nagyon jól ír és nagyon erős a hangulatteremtésben. Látszik, hogy mennyi munkát fektetett az orosz/szláv folklór tanulmányozásába, ez mindenképp a könyv előnye. Akarva-akaratlanul is Naomi Novik Rengetegével hasonlítottam fejben össze a könyvet (a szlávos nevek, veszélyben a falu, fantasy elemek stb.), és arra jutottam, hogy ez a könyv erősebb a hangulatteremtésben míg a Rengeteg sokkal izgalmasabb volt, jobban kigondolt cselekménnyel. Azt sajnálom, hogy mivel Kindle-ön olvastam, csak a könyv befejezése után vettem észre a végén a kis fogalommagyarázót, ahol többet is megtudhatunk Oroszországról és az orosz folklór szereplőiről. Így is érdekes volt elolvasni, de biztos olvasás közben is hátralapozgattam volna, ha tudom, hogy létezik! :( Nagyon jól lett összegyúrva a mitológia az írónő saját ötleteivel, illetve nekem nagyon tetszett  ahogy ez az egész pogány mondakör szemben állt a kereszténységgel. (Voltak flashbackjeim Neil Gaiman Amerikai istenek című könyvére is, amit nagyon szerettem!)

A történettel a fő bajom az volt, hogy nagyon lassan bontakozott ki aztán nagyon hirtelen vége is lett. Látom, hogy ez trilógia lesz, lehet az írónő ezért óvatosan vágott neki, inkább arra törekedett, hogy megismerjük a világot és a szereplőket. De nagyon furcsának tartottam, hogy a Halál (Morozko) által fenntartott luxi bed&breakfast illetve lovastábor hosszas leírása után végre mintha történne valami, nagy a tét stb., aztán az egész helyzetet egy teljesen váratlan és random megoldással lezárja, mindenki mehet amerre akar, kösz hogy olvastátok. 

Nekem ez így kicsit kevés volt de a három csillag azért jár az írásért és a hangulatért. 

Pontszám: 3/5 










2018. október 8., hétfő

Emily St. John Mandel: Station Eleven



A magyar fordítás, a Tizenegyes állomás, fülszövege:


A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe. 
„Mert életben maradni nem elég.” 
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát. 
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából.



………

Spoileres Értékelésem: 

Nagyon szeretem az ilyen könyveket, amik ugrálnak az időben, térben és sok-sok szereplőn keresztül át mesélnek el egy történetet. Az írónő (hótbiztos, hogy nem írom ki többet a nevét, de gondolom már ő is megbánta, hogy a férje nevét is felvette kb. az első könyvdedikáláson) ezt nagyon ügyesen csinálja, mindig egy kicsit megmutat, egy kicsit sejtet aztán ugrunk, máshol vagyunk, más szereplőket követünk. Ráadásul megengedi nekünk, olvasóknak, hogy "magunktól" rájöjjünk összefüggésekre, mielőtt a szánkba rágná őket. (Gondolok itt pl. a Próféta kilétére, a képregények útjára, a reptér történetére stb.) 

Ez a könyv szerintem egyáltalán nem cselekményközpontú, fogalmam sincs, hogy miért akarják megfilmesíteni, és tuti, hogy a forgatókönyv nagyon át lesz írva. A legtöbb cselekményszálban alig történik valami, vagy ha igen, akkor eléggé anti-klimaktikus a történet vége (gondolom senki se számított arra, hogy a Prófétát kb. 2 perc alatt lepuffantják, vagy hogy Jeevannel igazából semmi érdekes nem történik, pedig az első fejezetekben azt hihetnénk, hogy ő elég fontos szereplő lesz stb., illetve hogy Miranda csak fogja magát és meghal egy hotelszobában), de nem is volt ez zavaró, sőt, nekem tetszett, hogy más vonalat választott az írónő. Elmélkedtünk a szereplőkkel arról, hogy mi tesz minket emberekké, hogyan alakulnak életek a járvány előtt és után, milyen egy barátság, egy házasság vagy egy szövetség.  A legfontosabb kérdés pedig  amivel a Tizenegyes állomás foglalkozik az maga a művészet: a Lear királytól kezdve, a képregényeken át, egészen a múzeumban kiállított iPhone-ig és tűsarkú cipőig minden segíthet abban, hogy a maroknyi túlélő ne csak egyik naptól a következőig szenvedjen ebben az új világban, hanem értelmet találjon a napok múlásában, egy kis örömöt vagy melegséget.  Nehéz nem szeretni egy ilyen könyvet. 

Nekem Miranda volt a kedvenc szereplőm, valahogy neki drukkoltam a leginkább, és még a képregényeit is szívesen olvasnám. Clarkot is megkedveltem, nagyon tetszett a reptéri történetszál, hogy hogyan lett az ottrekedt utazókból egy nagy reptéri család.

Különleges könyv ez, ami teljesen magába szippantott és nagyon élveztem. Én ilyen poszt-apokaliptikus regénnyel még csak zombis formában találkoztam (illetve az egyik könyvben zombik helyett valami földönkívüli mászkáló növények voltak (erről itt írtam)), úgyhogy szinte üdítő volt, hogy ez a járvány szimplán csak megölte az emberiség 99,999%-át és nem csinált belőlük agyzabáló, menetelő hordát. De ami még ennél is jobb volt az maga az írás és a történetvezetés. Le a kalappal, szeretnék még olvasni ettől az írónőtől. :-) És köszönöm a Mini könyvklubnak, hogy megint valami jót szavaztunk meg (bár én már nem is emlékszem szavaztam-e erre :O ), élmény volt. :) 

Pontszám: 4/5



2018. szeptember 13., csütörtök

Papp Dóra: Bolyongó


A Bolyongó fülszövege:


Szepes Norbert szeptemberben új esélyt kap a helyi hatosztályos gimnázium egyik végzős osztályában. De nem egyszerű a beilleszkedés. Tetoválásai láttán többen összesúgnak a háta mögött, mások őrültnek tartják különös szokásai miatt. És persze fontos kérdés, hogy mit szól hozzá az osztály legmenőbb rockere, nem beszélve az éles szemű Farkas Míráról, aki olyan gyanakvón néz rá, mintha küldetésének tekintené, hogy minél többet megtudjon titokzatos új osztálytársáról. Norbit azonban évek óta nem érdekli a cikizés. Ami igazán számít neki, az az anyjának tett ígérete, az Őry család baráti oltalma, Mikko, a finn tökfej, a városszéli tölgyerdő, az akácméz, és egy félkarú isten. Csakhogy hamarosan felbukkan egy árny a múltból, aki mintha Norbi saját árnyéka lenne – és a fiú kénytelen számot vetni mindazzal, ami miatt ott kellett hagynia régi iskoláját, és meg kell hoznia egy olyan döntést, amelyben nem biztos, hogy a sors istennői a segítségére lesznek…

Értékelésem: 

Elstartolt a 11. Mini-könyvklub, ami számomra most már a negyedik! Első közösen olvasott könyvünk pedig Papp Dóra Bolyongója lett. Én erre a könyvre nem szavaztam, és bevallom, amikor kiderült, hogy ez lesz a szeptemberi regény és végre alaposan elolvastam a fülszöveget, a hideg is kirázott.  Eléggé előítéletes voltam a könyvvel szemben, aztán pozitívan csalódtam (Kicsit mint Szepes Norbi és a 12.C osztály kapcsolata :D ), mert bár a Bolyongó nem lett a kedvencem, de egy kifejezetten jó ifjúsági regénynek tartom és olvasás közben hozzám nőtt, megszerettem. :-) 

Papp Dóra nagyon jól ír fiatalokról fiataloknak. A nyelvezetet szerintem ügyesen eltalálta (na jó, a kedvesmírázás kicsit idegesített már a végére, de hát Norbi fura!), ahogyan egy végzős gimis osztály dinamikáját, hangulatát is. Kicsit vissza is ültem volna az iskolapadba! 

A főszereplő, Norbi, egy jól és gondosan megalkotott szereplő, Papp Dóra nagyon ügyesen bújt egy 19 éves fiú fejébe, nekem hitelesnek tűnt a narráció, a gondolatai, hogy miért vált ilyenné stb. 
Ezzel szemben, Mírát viszont kicsit túl érettnek találtam a korához képest, ahogy ezt az egész helyzetet kezelte (főleg a könyv végén)... Őry Bogit reálisabb tininek tartom, pedig alig szerepelt. 

Bár a könyv csupán két és fél hónap történetét meséli el, mégis, szinte az összes fontosabb szereplő nagyon fontos jellemfejlődésen, változáson megy keresztül és ez nagyon jól van megörökítve a könyvben. Egy összeszokott osztályba becsöppen egy ilyen különc és tényleg felforgat mindent; megható volt, ahogy az osztály kezdi befogadni Norbit, aki amint végre a csoporthoz tartozónak érzi magát, csomó változást elindít az osztályban (a kártyapartik, a közös éneklés stb.). 

A befejezéssel mondjuk nem vagyok kibékülve, számomra kicsit olyan volt, mintha végig az ellenkező irányba építkezett volna az írónő, mint ami végül történt. Norbi végre gyökereket eresztett, szerelemre, barátokra talált stb., leengedte a falait és beengedett másokat az életébe... aztán puff neki, ő mégis örökre különc marad. Személy szerint kicsit boldogabb lettem volna ha a rendőrségen véget ér a könyv. 

Pontszám: 4/5 







2018. augusztus 13., hétfő

Kazuo Ishiguro: The Remains of the Day


A magyar fordítás - a Napok romjai - fülszövege:

1956 ​forró nyara. Az előkelő Darlington Hall elegáns főkomornyikja, Stevens új gazdája biztatására néhány napos kirándulásra indul. Fő célja azonban nem Dél-Anglia lenyűgöző tájainak megismerése, hanem egy találkozó: azt reméli, hogy sikerül visszacsábítania házvezetőnek Miss Kentont, akivel valamikor évekig együtt dolgozott. Ám kisebb-nagyobb kalandokkal tarkított utazása egyszersmind jelképes is.
Stevens a kirándulás elbeszélésével párhuzamosan visszautazik a múltjába, és felidézi mindennapi életét a harmincas évekbeli főúri házban, Lord Darlington politikai kalandorságát – de mindenekelőtt saját kapcsolatát Miss Kentonnal, melynek természetét sok év után sem tisztázta magában.
A Napok romjai az elveszett ügyek és az elvesztegetett szerelem, a megbánás álomszerűen szép és gazdag regénye. Stevens komikus sutasága és reménytelen tehetetlensége Ishiguro keze nyomán varázslatos egységbe olvad, és a fájdalmas múltat még maga előtt is titkoló személyiség, valamint a kor és a környezet páratlan tanulmányává válik. Olyan fájdalmasan megindító és őszinte mű ez, amely sokáig kísért az olvasó emlékezetében.
A Booker-díjas regényből film is készült, a főszerepeket Anthony Hopkins és Emma Thompson játszotta.

***
A Mini Könyvklub 10 negyedik (utolsó)  fordulójára választottam ezt a könyvet. A mostani könyvklubra Vegazus összeválogatott 12 regényt, különböző zsánerekből. Az elmúlt három hónapban a közösen megszavazott könyveket olvastuk együtt, augusztusban pedig a megmaradó kilencből választhatott mindenki.  Az a helyzet, hogy én A Méhek Történetét akartam elolvasni és meg is vettem magamnak, mert egy ideje már nagyon érdekelt. Aztán egy random molyos kihívásra elkezdtem a Napok romjait és ma vettem észre, hogy ez is rajta volt a kilenc választható könyv listáján, úgyhogy véletlenül előbb teljesítettem az augusztusi feladatot, mint reméltem. Úgy döntöttem, hogy  most akkor az Ishigurot értékelem, a Méhek történetét meg elteszem hidegebb napokra. 
Először is, ez a címfordítás, hogy "Napok romjai" szerintem nagyon furcsa választás volt a fordító részéről. A "remains" ebben az esetben arra utal, ami még hátra van a napból, a nap "maradéka". Igen, romokat is jelent, de nem ebben az értelemben van az angol cím. Nem is értem, hogy ez miért nem zavart senkit a kiadásnál. A regény egyik fő üzenete ugyanis az volt, hogy a múlton való kesergés helyett, próbáljuk meg a nap hátralévő részéből a legtöbbet kihozni. (Legalábbis számomra ezt jelentette) 
A könyv nekem egyébként nagyon tetszett, bár kicsit össze is törtem a végére. Stevens elindul a kis kirándulására az angol vidéken és közben visszaemlékszik komornyiki életére. Az öregúr az egész életét arra tette fel, hogy tökéletesen és alázattal szolgálja Lord Darlingtont és a ház vendégeit, saját érzelmeit és vágyait mindvégig háttérbe szorítva. Stevens igazi megbízhatatlan narrátor, végig derűs higgadtsággal és nyugalommal meséli el a könyv eseményeit. Csak onnan jövünk rá, hogy azért ő sem robot, ahogy a körülötte lévők reakcióját leírja. Nekem nagyon érdekes volt ez a megoldás, hogy ő nyugodtan, tárgyilagosan mesél, míg más szereplők szólnak neki, hogy üljön le meg zsepit kínálnak neki. Mintha még a narrációjában is megtartotta volna a hűvös, udvarias, angolos viselkedést amit a munkája során elvártak tőle. (Spoilerek nélkül nehéz írni erről, de több olyan jelenet volt, ahol úgy éreztem hogy Stevens szíve kicsit megszakadt, de mégis rendületlenül töltögette a portóit és ürítgette a hamutartókat a vendégeknek.) 
A "szerelmi" szál is  szívszaggató. Stevens nem mond ki semmit nekünk, de az író mégis nagyon jól érezteti, hogy milyen reményekkel a szívében indul erre a kirándulásra, és aztán milyen keserédes véget ér az egész. 
Stevens egy dologra büszke igazán: arra a hibátlan szolgálatra amit Lord Darlingtonnak nyújtott egész életében. Büszke arra, hogy milyen fontos emberek fordultak meg a Darlington hallban és hogy milyen fontos politikai megbeszélések történtek ott, ahol a vendégek kényelméről ő gondoskodott. Ám sajnos Lord Darlingtonról később kiderül, hogy vélhetően a náci Németországgal szövetkezett, a nevét bemocskolják (bár ez szerintem nem derül ki, hogy mennyire jogosan), így Stevens "életműve" is összetör a szemében, pedig mindent feláldozott ezért... nagyon nehéz olvasmány volt ilyen szempontból. Szörnyű lehet ilyen idősen rádöbbenni arra, hogy elvesztegettük az életet. De talán még menthető a nap hátralévő része. :-) 
Nagyon ajánlom a könyvet: a nyelvezete gyönyörű és nagyon elgondolkodtató. De nem az a tipikus beach read, meg szerintem elég könnyen melankóliába taszítja az olvasót is (engem legalábbis mindenképp). 

Pontszám: 4,5 / 5 

2018. július 31., kedd

Lucia Berlin: A Manual for Cleaning Women


A magyar fordítás, a Bejárónők kézikönyv, fülszövege: 

A ​Bejárónők kézikönyve az amerikai novellista, Lucia Berlin (1936-2004) válogatott történeteit gyűjti egybe. 2015-ben jelent meg a posztumusz kötet, mely halála után tizenegy évvel több millió olvasót és hatalmas népszerűséget hozott az írónőnek, és több mint 20 nyelvre fordították le.
Keserédes történeteit a huszadik századi Amerika mindennapjaiban rejtőző csodák és személyes tragédiák teszik felejthetetlenné.
Lucia Berlin (1936-2004) élete során hetvenhat elbeszélést publikált. A legtöbbet, de nem az összeset, a Black Sparrow Press kiadó jelentette meg, a Homesick (1991), So Long (1993) és a Where I Live Now (1999) című kötetekben. Ezekben a korábbi, 1980-ban, 1984-ben és 1987-ben közzétett összegyűjtött írások és újabb művek is szerepeltek.
Első írásai huszonnégy éves korában, Saul Bellow irodalmi folyóiratában, a The Noble Savage-ban és a The New Strand magazinban jelentek meg. Később az Atlantic Monthly, a New American Writing és számos kisebb folyóirat is több alkalommal közölte elbeszéléseit.
A Homesick 1991-ban megkapta az American Book Awardot.
Az 1960-as, 70-es és 80-as években, kisebb-nagyobb megszakításokkal Berlin ragyogó irodalmi műveket alkotott. A 80-as évek második felétől kezdve, amikor a fiai már felnőttek, és sikerült leküzdenie egész életét végigkísérő alkoholizmusát (amelynek borzalmai, delirium tremensei, rendőrségi fogdái és esetenként humoros pillanatai írói munkásságának egyedi és különleges részét képezik), egészen korai haláláig igen termékeny volt.

***
Egy random molyos kihíváshoz böngészgettem az 'alkoholizmu' címkéjű könyvek között, és így, szinte véletlenül bukkantam rá 2018 eddigi legjobb olvasmányára, a Bejárónők kézikönyvére. 
Lucia Berlin neve számomra eddig ismeretlen volt úgyhogy nagyon örülök, hogy megismerhettem őt. Berlin csak novellákat írt és az ebben a kötetben található 42 novella kiteszi a teljes életművének a kétharmadát. Az írónő munkássága persze csak a halála után lett igazán népszerű, ahogy ez lenni szokott... 
Mindegyik novella abszolút önéletrajzi ihletésű. Általában Berlin maga az albeszélő, de egyes történetekben mint mellékszereplő jelenik meg, magát kívülről behozva a történetbe. Az élete viszont nagyon érdekes, úgyhogy volt bőven miből merítenie: a Texasban majd Chilében töltött gyerekkora, a különböző férjei, az alkoholizmus, a munkái (bejárónő, nővér, tanár stb.), mexikói utazásai mind-mind nagyon érdekesek. 
Az egyes novellák a megírás sorrendjében vannak egymás után rakva, így tulajdonképpen Lucia életében összevissza ugrálunk és rakosgatjuk össze, hogy ki volt ő, hol élt, mit csinált. A novellák külön-külön is jók de így együtt egy kötetben sokat adnak egymáshoz, felfedezhetjük az összefüggéseket. 
Maga az írásmód fantasztikus. Az írónő néhány mondatával annyira hús-vér szereplőket tud teremteni, hogy rögtön ott érezzük magunkat mi is a történetben. Minden mondata jelentőségteljes és gyönyörű. 
A legtöbb történet témája nem túl felemelő, nyilván az alkoholizmus sem a legvidámabb dolog, de a kórházi történetek még nyomasztóbbak olykor. Az egész olyan keserédes de mégis nagyon jó élmény volt olvasni. 
Ajánlom mindenkinek aki szereti a novellákat, tényleg ez az egyik legjobb gyűjtemény amit valaha olvastam. 

Pontszám: 5/5


2018. július 23., hétfő

Kate Morton: The Lake House


A magyar fordítás - A tóparti ház - fülszövege: 

„Ilyen ​az élet. A lehetőség ajtaja meg-megnyílik és le-lezárul, ahogy az ember vakon tapogatózik az útján.”
1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot.
Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek.
Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.
Legújabb regényében, A tóparti házban Kate Morton ismét lenyűgöző mozaikkal kápráztatja el olvasóit. Letagadott és kilesett titkok, hűség és halálig megtartott ígéretek, a háború következményei mind-mind súlyosan nehezednek egy család életére, és előbb-utóbb tönkreteszik a látszólagos idillt. Vajon a hallgatás megtörése, a rejtélyek feltárása megoldáshoz, megnyugváshoz vezet?

***
Értékelésem
Ezt a könyvet majd' három héten keresztül olvastam, ami elég ritkán esik meg velem. Nem azt mondom, hogy unalmas, de az biztos, hogy nehezen és lassan lehet vele csak haladni. Ez az első találkozásom Kate Mortonnal, de azt hiszem ő nagyon alaposan lát neki a karakterei kidolgozásának, így minden szereplő annyira részletes előtörténetet kapott, hogy abból több könyvnyi cselekmény kijött volna. Szóval ez semmiképp sem egy "a strandon átlapozom egy délután alatt" típusú könyv. Minden tele van flashbackekkel, minden szereplőről mindent megtudunk. 
Ennek ellenére nagyon tetszett, ahogy az írónő a múltat és a jelent összefonta egy titkokkal teli nyomozgatós, családi drámává. Imádtam, ahogy lassan mindenre fény derül és kigubancoljuk egy 30-as évekbeli diszfunkcionális angol család rejtett titkait. 
A főszereplő nyomozónőt, Sadie-t,  is megkedveltem, de Alice Edavane, a krimi író  öregasszony alakja tetszett a leginkább. Jó volt, ahogy beleláttunk kicsit az írói folyamatba is, meg úgy en bloc egy nagyon érdekes és szerethető szereplő lett. 

Spoileres vélemény (jelöld ki): Amivel viszont nagyon nem vagyok kibékülve, az a könyv vége. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az írónő beleunt volna a regényírásba és összecsapta volna az egészet. Az, hogy az elveszett Theo valójában Bertie (Sadie nagypapája), annyira hihetetlen volt, hogy teljesen tönkretette a regény végét. És mintha ez nem lenne elég, az utolsó jelenet annyira le lett öntve cukorsziruppal, hogy az már az elfogadhatatlan giccs kategória....

Ennek ellenére, azért bátran ajánlom a regényt mindenkinek. :)

Pontszám: 4/5

2018. július 20., péntek

Francia minisorozatok - Ajánló

Régen elég sok sorozatot néztem, követtem heti rendszerességgel (szégyellem is bevallani, hogy mennyit :D) most már viszont egyre kevesebb időm van erre. A munka elég sokat elvesz, aztán esténként futok, nyáron majdnem minden este akad valami program a barátaimmal is, a maradék kis szabadidőmben pedig próbálok olvasni. :-)

Így már nem szívesen kezdek sok évados, százrészes sorozatokba és inkább a pár részes vagy egy évados minisorozatokat preferálom. Mostanában három ilyenre is akadtam és mindegyik nagyon tetszett. Mindhárom francia és krimi, de mindegyiket bátran ajánlom. :-) Én nyelvgyakorlás miatt kezdtem bele (ősszel munka miatt Franciaországba kell majd mennem, és bár jól tudok franciául, olyan rég használtam, hogy rám fért egy kis frissítés.), aztán némelyik annyira tetszett, hogy alig bírtam leállni és ráment a vasárnapom. :)

La forêt (Az erdő) 


Az Ardennes-i erdő mellett fekvő kis faluban minden rendben és békésen zajlik, egészen addig amíg el nem tűnik a 16 éves Jennifer, akinek a holttestét másnap találják meg az erdő mélyén. Nem sokkal később Jennifer két legjobb barátnőjének is nyoma vész. Lehet hogy egy 20 éve "alvó" sorozatgyilkos kezdett újra gyilkolni? A nyomozás közben egyre több titok kerül a felszínre és mindenki gyanúba keveredik. A három megnézett sorozat közül ez volt a legkevésbé kedvencem, de még így is bátran ajánlom. :-)

La Mante (A sáska) 




Ez a sorozat volt a kedvencem, kábé egy ültő helyemben néztem végig mind a hat részt mert konkrétan nem lehetett abbahagyni. Jeanne Deber, egy Sáska néven elhíresült női sorozatgyilkos már húsz éve börtönben ül nyolc férfi meggyilkolásáért. Akad azonban egy őrült rajongója aki elkezdi másolni, és sorban egymás után ugyanúgy követi el a gyilkosságokat, ahogy egykor a Sáska. A nő segítséget ígér a rendőrségnek, egy feltétellel: a saját fiával hajlandó beszélni csak, aki közben rendőrnyomozó lett. A fiú nyilván annyira nem akar a szociopata sorozatgyilkos anyukájával együttműködni, és már 20 éve titkolja, hogy ki is az anyja, de végül belemegy a dologba. Az egyik legizgalmasabb sorozat amit valaha láttam, tele váratlan fordulatokkal és nagyon jó színészekkel. 


Le Chalet (A faház :D saját fordításomban) 



1997 - A Rodier család új életet kezd Valmoline-ban, a kis alpesi faluban, ám a beköltözésük után nem sokkal a teljes család szőrén-szálán eltűnik. 
2017 - Nagy baráti társaság érkezik Valmoline-ba egy esküvőre, ám a faluba vezető egyetlen kis híd leomlik, a telefonvezetékek nem működnek, mobil térerő nincs. Egy sorozatgyilkos kezdi irtani a násznépet és nincs menekvés. 
Múlt és jelen között ugrálunk, annyira ügyesen, hogy a néző csak az utolsó (hatodik) részben ért meg végre minden összefüggést. Mi a kapocs a Rodier-k eltűnése és a jelenkori mészárlás között? Ez egy slasher sorozat, a szereplők nagy része elhull, de egyáltalán nem véres vagy gore, tehát nyugodtan nézhetik gyengébb idegzetűek is.  Én a Harper's Island-hez hasonlítanám, de annál sokkal jobb. 
Külön pluszpont a sminkesnek (?) mert annyira jól öregítette/fiatalította a színészeket a két idővonal közt, hogy a többmillió dolláros költségvetésű amerikai filmek elbújhatnak mellette. (Főleg a Harry Potter 7/2 utolsó jelenete. :D ) Én simán elhittem volna, hogy 20 év különbséggel forgatták a két idővonalat. 

***

Remélem megjött a kedvetek a sorozatokhoz. Ha igen, írjátok meg hogy tetszett(ek). Esetleg ajánljatok még nekem néznivaló minisorozatot. 





Nina George: Levendulaszoba

Fülszöveg:  A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van...