A Maffia-Klub lírai vallomások sora, tizenkét nő monológja, akik egykor főiskolai barátnőkként, sőt elválaszthatatlan „maffiázókként”, a Café X félvilági díváiként habzsolták az életet, és akik évek múltán – félresikerült, elszalasztott, beteljesült és romba dőlt szerelmekkel a szívükben – újra összejönnek, hogy megfejtsék annak a férfinak a titkát, akihez mindannyiuknak köze volt; az imádott, gyűlölt, vágyott és halálra ítélt Lajos eltűnésének rejtélyét.
Ulpius ház, 2008
|
Karafiáth Orsolyát nagyon szeretem mint költőt, a Cigánykártya című verseskötetét rendszeresen előveszem mert van benne pár olyan vers, amely számomra annyira pontosan és ismerősen ragad meg egy-egy hangulatot vagy érzést, hogy a hideg is kiráz. 2008-ban elent meg első regénye az Ulpiusnál.
De regény egyáltalán a Maffia-klub? Az egyes fejezetek, elbeszélések zseniálisak és különálló novellákként is tökéletesen megállnák a helyüket. A kerettörténet ami összeköti ezeket az írásokat gyenge és erőltetettnek tűnik.
A történet szerint 12 barátnő régen minden péntek este összegyűlt és maffiáztak (én gyilkosos játékként ismertem). Aztán megjelent Lajos és eléggé felforgatta az állóvizet. De Lajos eltűnt, és Ágota (akit Agatha Christie után nevezett el az anyja), nyomozásba kezd. Felkeresi az egykor volt barátnőit és leveleket, naplóbejegyzéseket olvas, hangfelvételeket hallgat, próbálja kideríteni mi történt Lajossal és ki küldi a hamisított leveleket külföldről.
Tulajdonképpen ezekből a levelekből, írásokból, monológokból áll össze a Maffia-klub. Némelyik írás zseniális (Mindegy kisasszony, Garfield, Gazdaságos), csak ezek miatt már megérte elolvasni a könyvet. Néhány írás nekem kicsit unalmas lett, például Dóra - a gyógytornász - elmélkedései a nyugdíjasokról és a munkájáról, vagy Vera beteges self-care rutinjának hosszú leírásai nem igazán tudtak fenntartani az érdeklődésemet.
Értem, hogy az írások hogy tartoznak össze, és nagyon érdekes volt Lajost ennyi különböző nézőpontból megismerni. Más-más karakterek szemén keresztül mindig másmilyennek tűnt. Néha esendőnek de szerethetőnek, néha egy pszichopatának aki kénye-kedve szerint huzigálta elő és cserélgette ezeket a nőket.
Az írásokat összetartó keret mégsem jó. Én elvesztem a sok név között és tulajdonképpen egy idő után már egyáltalán nem is érdekelt, hogy mi történt valójában Lajossal és hogy hova fut ki Ágota nyomozása, ami egyébként teljesen értelmetlen. A végén a gyilkos felfedése is igazán elnagyoltan és megalapozatlanul történik. Minden fejezet egy teljesen oda nem illő, semmitmondó Agatha Christie idézettel kezdődik, amivel mintha az írónő a krimi aspektusra akarna ráerősíteni, de ez a könyv minden csak nem krimi.
Örülök, hogy elolvastam és nagyon ajánlom mindenkinek, de az egészre inkább egy prózai verseskötetként érdemes tekinteni. Csak élveztem magát az írásmódot, és ahogy egymásba fonódnak a mondatok és a gondolatok. Sokszor eszembe jutott, hogy az én életemben is volt/van egy ilyen Lajos vagy Emese vagy Éva, néha pedig magamra ismertem egy-egy karakterben. Néhány fejezetet biztos, hogy újra is fogok olvasni. De ahogy így össze vannak tákolva ezek az írások, az nem tetszett.
Értékelés: 7/10.
Újraolvasnám-e: Egyes részeit mindenképp
Kedvenc rész: Mindegy Kisasszony
Legkevésbé kedvenc: Hatóidő
A kép és a fülszöveg forrása: Litera
