2017. augusztus 31., csütörtök

Truman Capote:Breakfast at Tiffany's


"Would you reach in the drawer there and give me my purse. A girl doesn't read this sort of thing without her lipstick."

Ezt a kisregényt tegnap délután olvastam el körülbelül másfél óra alatt és nagyon tetszett. Én e-book-ként olvastam önállóan de általában nyomtatásban még 3 Capote novellával jelenik meg. Ezeket is majd szeretném pótolni. 

A névtelen narrátor mesél arról, hogyan ismerte meg Holly Golightly-t (Ms Holiday Golightly - traveling), és hogyan kavarta fel az életét. Holly múltjának egy része is feltárul. 

Holly egy igazán ekcentrikus figura, én egyszerre imádtam és utáltam. Tele van őrült ötletekkel és szokásokkal. Jó róla olvasni de az önző természete egyben bosszantóvá is teszi. 

A filmváltozat nyilván ismertebb de szerintem nem is érdemes összevetni a könyvvel. A történetet annyira kifacsarták és egy hollywoodi romantikus történetté tették, hogy szinte rá se ismerni az eredetire. Bár sosincs leírva, de több utalás is egyértelművé teszi, hogy a narrátorunk meleg (mint Capote). Ehhez képest a filmben összejön Hollyval és "megszelidíti" a vad lányt. 

A nyelvezet, a mondatok jók, olvasmányos. Ezen nem vagyok meglepődve ugyanis a másik Capote könyv amit olvastam, a Hidegvérrel,  egy kb. 500 oldalas true crime (non-fiction) könyv, de mégis annyira olvasmányosan van megírva, hogy alig tudtam letenni. (lehet erről majd egyszer külön írok).

Értékelés: 4/5
Újraolvasnám: Igen, egy vonat- vagy repülőútra tökéletes olvasmány.
Tetszett: Holly Golightly karaktere és megjegyzései (kapásból vagy 10-et ideraknék) 
Nem tetszett: Minden tetszett

2017. augusztus 30., szerda

Liane Moriarty: Truly Madly Guilty

Six responsible adults. Three cute kids. One small dog. It’s just a normal weekend. What could possibly go wrong?

Sam and Clementine have a wonderful, albeit, busy life: they have two little girls, Sam has just started a new dream job, and Clementine, a cellist, is busy preparing for the audition of a lifetime. If there’s anything they can count on, it’s each other.

Clementine and Erika are each other’s oldest friends. A single look between them can convey an entire conversation. But theirs is a complicated relationship, so when Erika mentions a last minute invitation to a barbecue with her neighbors, Tiffany and Vid, Clementine and Sam don’t hesitate. Having Tiffany and Vid’s larger than life personalities there will be a welcome respite.

Two months later, it won’t stop raining, and Clementine and Sam can’t stop asking themselves the question: What if we hadn’t gone?

In Truly Madly Guilty, Liane Moriarty takes on the foundations of our lives: marriage, sex, parenthood, and friendship. She shows how guilt can expose the fault lines in the most seemingly strong relationships, how what we don’t say can be more powerful than what we do, and how sometimes it is the most innocent of moments that can do the greatest harm.
 







Liane Moriarty nevével először 2015-ben találkoztam, amikor (majdnem) végigcsináltam a Popsugar reading challenge-et. Itt az egyik promptra (A book with antonyms in the title) választottam az akkor itthon még ismeretlen Big Little Lies-t. (Hiszen a big és a little antonímák) Ez volt az egész challenge egyik legnagyobb gyöngyszeme, ugyanis magamtól sose nyúltam volna ilyen "romantikus" borítójú vagy témájú könyvhöz. Mégis zseniálisnak találtam és nagyon tetszett az idei HBO sorozat is belőle. Biztos voltam benne, hogy szeretnék még olvasni az ausztrál írónőtől de csak nemrég rendeltem meg és most öt perce fejeztem be a Truly Madly Guilty-t.

Adott három házaspár, három gyerek és egy kertiparti ami megváltoztatja mindannyiuk életét. Ennél többet elég nehéz írni a történetről anélkül, hogy elspoilerezném.  A cselekmény két idősíkban fut egyszerre. Egyrészt megtudjuk annak a különös napnak a történetét, a kertiparti reggelétől másnap reggelig. Másrészt két hónappal később is nyomon követjük, hogyan változott meg a szereplők élete a partin történtek hatására.  

Moriartyt azért szeretem nagyon mert annyira életszerű, valóságos karaktereket teremt. A főszereplőkön kívül szinte minden mellékszereplő fejébe is belelátunk legalább 1-2 fejezet erejéig. A mellékes kis gondolatok, "hülyeségek" teszik olyan szerethetővé ezeket a szereplőket. Szerintem bárki magára ismerne, hogy szoktak ilyen gondolatai lenni. 

A fő bajom ezzel a könyvvel az volt, hogy kb a feléig nem lehet letenni, pattanásig feszültem, hogy mi történhetett a kertipartin, ami ennyire felzaklatott mindenkit... Ezer lehetőség eszembe jutott. Aztán kiderül mi történt, de még hátra volt majdnem kétszáz oldal... itt kicsit meg is akadtam és közben elkezdtem más könyveket is olvasni. Végül választ kapunk még pár kérdésre és a puzzle minden darabja a helyére kerül, de Moriarty nem tudta végig fenntartani azt a feszültséget, ami a könyv elején még rabul ejtett. Félreértés ne essék, végig élvezet volt olvasni... de aki olyan mint én, hogy egyszerre 4-5 könyvet olvas, az könnyen egy másikért nyúlhat a könyv felén túl. 

Számomra nem volt olyan jó mint a Big Little Lies de mindenesetre szeretnék még olvasni az írónőtől. 

Pontszám: 8/10
Újraolvasnám: Nem hiszem 
Kedvenc: A karakterek belső monológjai 
Nem tetszett: A cselekmény lendülete megtörik kb. a könyv felénél

2017. augusztus 23., szerda

ML Stedman: Fény az óceán felett

A Janus-szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja…
Megrázó sorsokról, rossz döntésekről és az örök reményről szól M. L. Stedman első regénye, mely izgalmas és lírai olvasmányként rabul ejtheti az olvasók szívét.






A Goodreads már egy ideje nagyon ajánlgatja ezt a könyvet, aztán a múltkor a könyvesboltban megláttam ezt a gyönyörű borítót és hazavittem.

Az ausztrál írónő első megjelent regénye elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.

1920-as évek, Ausztrália: Tom és Isabel egy gyakorlatilag lakatlan szigetre költöznek a kontinens nyugati  partja mentén, ahol Tom feladata a világítótorony karbantartása, működtetése. Az első néhány év alatt Isabel háromszor is elvetél, vagy halva született csecsemőt hoz a világra. Így  amikor a partra sodródik egy kis csónak, benne egy halott férfi és egy síró csecsemő, megtartják. (Először csak, jaj egy napra tartsuk meg és csak aztán jelezzünk a hatóságoknak, aztán persze náluk ragad). Indoklás: Jaj, tuti halott az anyja! Legnagyobb jót tesszük a gyerekkel.

Innentől kezdve nem tudtam azonosulni a főszereplőkkel vagy nekik drukkolni. Számomra a történet gonosztevőivé váltak és ezen a végkifejlet sem tudott változtatni. Persze, én nem tudhatom milyen érzés a külvilágtól teljesen elzárva élni egy lakatlan szigeten. Azt sem, hogy milyen kétségbeesetten akarni egy gyereket, és milyen háromszor is elvetélni (ezt soha nem is fogom megtudni), de nem tudom ezek miatt sem megbocsátani Isabelnek amit tett. Ahogy Tomnak sem, aki bűnrészessé válik a gyerekrablásban.

Ekkor jön a hatalmas fordulat, amit senki sem látott jönni: mégis él a gyerek anyja...

Érdekes etikai dillemákat vet fel a könyv és olvastatja magát, 3 nap alatt végigpörgettem (úgy, hogy közben két napig dolgoztam, tehát nem volt olyan sok szabadidőm). Viszont ilyen ellenszenves főszereplőkkel nagyon rég találkoztam. Sok értékelés a könyvről úgy kezdődik, hogy ez egy könyv jó emberekről, akik rossz döntéseket hoznak. Tom talán jó ember, de Isabel biztosan egy mániákus, lelkiismeret nélküli őrült.

Ami tetszett, hogy sokat megtudhattunk Ausztráliáról az első világháború után. Mindig szívesen olvasok erről a kontinensről és régi álmom, hogy egyszer eljussak oda.

Az írás nekem elég giccses volt, főleg a Janus-szigeten lévő természeti jelenségek leírása. A párbeszédek rémesen erőltetettek. Nem tudom ez a magyar fordítás hibája, vagy Stedman tényleg ilyen "Romana füzet"-szerűen ír?  A fordító törekszik a kicsit régies nyelvezet megőrzésére, de néha belekever inkább ma használt szavakat, ami eléggé megtöri a varázst. (A nagypapa elmesélt egy-két sztorit. - Ez nem pontos idézet, mert most nincs nálam a könyv, de ilyesmikre gondolok.)

Nem merném bátran ajánlani ezt a könyvet senkinek, de azt nem bánom, hogy elolvastam. Elgondolkodtató, de rossz ha az olvasó nem tud a főszereplőnek őszintén drukkolni.

Pontszám: 3/5
Újraolvasnám: Nem
Kedvenc rész: Ausztrália
Nem tetszett: Isabel és Tom

2017. augusztus 22., kedd

Robert Galbraith: Kakukkszó

Amikor egy zűrös életű modell lezuhan londoni lakása erkélyéről és meghal, mindenki azt gondolja, öngyilkos lett. A bátyjának azonban kétségei támadnak, és felfogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy nézzen rá az ügyre.Strike háborús veterán, aki megsérült Afganisztánban, ráadásul az élete is romokban van. Az ügy pénzügyi mentőövet dob neki, de ennek megvan az ára – minél mélyebben ássa bele magát a fiatal modell életébe, annál sötétebbnek tűnnek a dolgok, és ő maga is annál szörnyűbb veszélynek teszi ki magát…

A Kakukkszó J. K. Rowling Robert Galbraith írói álnéven írt nagysikerű első bűnügyi regénye.


 The Cuckoo's Calling
 
Mivel a Harry Potter sorozaton nőttem fel és - sokakkal ellentétben - nekem az Átmeneti üresedés is tetszett, ezért nem volt kérdés, hogy el fogom olvasni J.K. Rowling álnéven írt krimijét is. Sajnos addig tologattam a TBR listámon, hogy csak most került sorra. 

Egy fordulatos, izgalmas, igazán jól megírt krimit kaptunk az írónőtől, egy nagyon különleges és egyedi detektívvel. 

Cormoran Strike - az Afganisztánban lerokkant veterán - családja, múltja és jelleme nagyon érdekes és sokrétegű. A könyv elején csőd szélén áll, nincsenek ügyfelei és épp egy durva szakításon van túl a narcisztikus szociopata Charlotte-tal. Nincs 200-as IQ-ja mint mondjuk Sherlocknak vagy Poirot-nak, és elég nagy bumburnyák (ez de furcsa szó). Mégis profi módon nyomozza ki a reménytelennek tűnő ügy megoldását. 

Strike sidekick-jét is nagyon megkedveltem, az új titkárnőjét, Robint. Egyszerűen annyira jó a kémia közte és Cormoran közt (nem, nem romantikus! - és ettől még jobb) ! 

Maga a bűnügy csavaros. Strike gondolataiba nem látunk bele, de Rowling minden nyomot elénk tár amivel mi is kitalálhatjuk a bűnügy megoldását. Nekem nem sikerült, és elég nehezen hiszem el azokat a Goodreads kritikákat, ahol azt írják, hogy nekik egyértelmű volt.
Az egyetlen problémám a cselekménnyel nagyon spoileres, úgyhogy csak fehéren merem leírni. 
!!! SPOILER - jelöld ki az olvasáshoz !!! 
Az egyetlen problémám a cselekménnyel, az hogy a gyilkos miért bérelte fel Cormorant az ügy kinyomozására? Meg van indokolva a végső magyarázatban, de nekem ez eléggé sántít. 

!!SPOILER VÉGE!!

Összességében nekem nagyon tetszett és alig várom, hogy folytassam. 
Pontszám: 4/5 
Újraolvasnám: Nem, de a folytatást mindenképp hamarosan olvasom. 
Kedvenc: Cormoran, Robin és a köztük lévő kémia 
Nem tetszett: A logikai bakugrás amit spoilerként kifejtettem fent.



2017. augusztus 15., kedd

Dan Brown: Az elveszett jelkép







Megkerül, ami elveszett...

Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.

Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen- miként azt Robert Langdon felfedezi- nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt...



*** 

Ismét egy régi megjelenés, de nekem ez a könyv eddig kimaradt (note to self: folytatom valamikor az Inferno-val Robert Langdon kalandjait). 

Mit is mondhatnék? 

Ez a könyv teljesen ugyanolyan mint az előző kettő a sorozatban, csak most a helyszín az ódon európai katedrálisok és kolostorok helyett Washington DC. A katolikus egyház helyett pedig a Szabadkőműves mozgalom titkai között turkál a professzor, Robert Langdon (aki mellesleg egy tankönyvi Gary Stu klisé: sportos, intelligens, vicces és sármos, egyetlen hibája a klausztrófóbiája ami persze egy gyerekkori trauma miatt van). De még a mániákus, hitbuzgó gonoszunk is megvan, mint az előző könyvekben, aki mindig egy lépéssel hőseink előtt jár. 

Most először olvastam Dan Brown-t angolul és meg kell mondanom, hogy a magyar fordítás kifejezetten jót tesz neki. Nem túl jó a fogalmazásmód, nagyon rövidek, töredezettek a mondatai. Kedvencem, hogy a rövid fejezetek mind ott érnek véget, ahol egy Zs-kategóriás sorozatban vágás lenne. 

Volt ami egészen a clickbait határait súrolta: 

"What happened next, Langdon never would have guessed." 

És BAM! - fejezet vége. Körkapcsolás következik, hogy a CIA épp min ügyködik, aztán a mániákus gonosz, aztán egy másik mellékszereplő

De hát filmet sem úgy ülök le nézni, hogy csak Oscar-díjas meg Aranypálma-díjas alkotásokat nézek: minden danbrowni klisé ellenére, ez a könyv nagyon izgalmas és fordulatos. Van amit könnyen ki lehet találni előre, de az biztos, hogy mindenkinek tartogat egy-két meglepetést a cselekmény. A rövid fejezetek miatt gyorsan lehet haladni, a clickbait fejezetvégek miatt meg nehéz letenni. :) Bátran ajánlanám olyannak is, aki nem szeret olvasni. Szerintem egy ilyen könyv tök jó "gateway drug" lehet.

Pontszám: 5/10 
Ami tetszett: a fordulatos, pörgős cselekmény.
Ami nem tetszett: az elnagyolt karakterek, és hogy Langdon egy járkáló klisé.

2017. augusztus 10., csütörtök

China Miéville: Kraken

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el. A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek. Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist? A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.


Megint egy olyan műfaj (urban fantasy) amit nagyon ritkán olvasok, és ha nem kapom meg ezt a könyvet öcsémtől a szülinapomra, akkor valószínűleg sosem akadtam volna rá.

A vaskos terjedelme (650 oldal) ellenére elég hamar lecsúszott és szórakoztató volt. Talán még sosem olvastam ennyi eredeti ötletet egy könyvben.

Az egész könyv tele van zseniális gondolatokkal, jobbnál jobb mellékszereplőkkel. Nagyon tetszett a Londonban megbúvó London; a szekták, boszorkányok, papok, jósok, famulusok és angyalok tömkelege. A "mugli" világunkban megbújó mágikus világot már sok író feldolgozta, de ebben külön tetszett, hogy a város, London, is saját személyiséget kapott és a könyv egyik fontos szereplője lett. Akárcsak a Tenger, akinek saját nagykövetsége van a városban, és a levélnyíláson át kommunikál a szereplőkkel palackpostákat dobálva nekik.

Ez a rengeteg ötlet és mellékszereplő egy kicsit a hátrányára is válik a regénynek. Úgy érzem akár 5 teljes cselekményt is ki lehetett volna hozni ebből a rengeteg érdekes csavarból, ötletből és mellékszereplőből, Miéville viszont egy történetbe zsúfolta az egészet, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik, sokszor elfelejtettem, hogy egy-egy név kit takar és az illető mire képes.

A varázslat ("fortélylás" a könyvben) és a város full random módon működnek, ezért egy idő után feladtam a tippelgetést, agyalást, hogy mi fog történni. Teljesen kiszámíthatatlan a történet. Ez lehet valakinek tetszik, nekem néhol inkább zavaró volt, mert úgy éreztem hogy Miéville rengeteg plothole-t úgy töm be, hogy a kalapból előhúz egy  mellékszereplőt vagy varázstárgyat, anélkül, hogy egy logikus világot építene fel a történet köré (mint mondjuk Rowling vagy Laurell K. Hamilton (mielőtt az Anita Blake sorozat átcsapott kemény pornóba, csak hogy urban fantasynél maradjak)).  Így egy idő után nem is igazán tudtam drukkolni a főszereplőnek, Billynek. Elsodorta a közelgő apokalipszis és a könyv végéig csak sodródik, a céljai percenként változnak, ahogy a hirtelen előbukkanó szereplők és események lökdösik. Kábé 150 oldal után rájöttem, hogy el kell engedni minden elvárást és akkor kezdtem el igazán élvezni a könyvet.

Talán a kiszámíthatatlanság velejárója, hogy a történet ritmusa nagyon egyenetlen. Néhol fejezeteken át semmi érdemi nem történik, máskor meg 10 oldalon belül felborul minden, megváltoznak az erőviszonyok, szereplők halnak meg és tűnnek elő a semmiből.

Halkan megjegyzem, hogy a magyar fordítás sem volt tökéletes. Néha elég nyögvenyelős vagy röhejes. (Például amikor Collingswood egy furcsa kézjelet mutat és azt mondja: Keleti oldal! (Yo, east side!)) A másik, ami  elég idegesítő, hogy a párbeszédek gyakran úgy vannak tördelve, hogy többször ugyanaz a szereplő szólal meg egymás után, de mégis kötőjellel, új sorban. Én ilyenkor mindig azt hiszem, hogy egy másik szereplő válaszol neki, eléggé összezavarodtam emiatt párszor. (Nem tudom, hogy angolul is így van-e, szóval ezt nem a fordításnak rovom fel). 

Bátran ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, de engedjetek el mindent amit csak gondoltok a fantasy műfajról és hagyjátok, hogy Miéville elvarázsoljon a lendületes történettel és a zseniális ötleteivel.

Értékelés: 7/10
Újraolvasnám: Igen, annyi minden történt, hogy biztos  van, amin másodszor is meglepődnék.
Kedvenc rész: Wati lett a kedvenc szereplőm, róla szívesen olvasnék még.
Legkevésbé kedvenc: Baron és Collingswood, illetve a róluk szóló fejezetek. Különösen Collingswood karaktere idegesített... bár gondolom ez a fordítás hibája is mert a menő angol szleng magyarítása néhol elég erőltetettre sikerült.

2017. augusztus 8., kedd

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei


Egy családi tragédia után a tizenhat esztendős Jacob egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre kerül, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különös gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy az itt rejtegetett árvák többek voltak különösnél. Talán veszélyesek. Lehet, hogy jó okból zárták őket el egy kietlen szigeten. És valamiképpen legyen ez bármilyen valószínűtlen is talán még mindig élnek. Ez a nyugtalanító, réges-régi fényképekkel illusztrált regény élvezetes olvasmány felnőtteknek, tiniknek és bárkinek, aki élvezi a hátborzongató kalandokat.

*** 

X-men meets Groundhog Day

Egy nehéz, vaskos regény után valami könnyed YA könyvet akartam olvasni, így került a kezembe a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, (tudom, tudom, elég későn, már a film is rég megjelent) ami egyáltalán nem tetszett. Nem is szeretnék túl sok szót pazarolni rá, de egy rövid vélemény azért elfér itt.

- A creepy borító és a fülszöveg ígéretei miatt én valami hátborzongatóra számítottam, de ez a történet kb. a Piroska és a Farkas szintjén ijesztő (jaj megesz minket a szörny!) 
- A főhős az első oldaltól kezdve rohadtul idegesítő: ahogy a családja alkalmazottaival bánik, ahogy a legjobb barátjával beszél, ahogy egyfolytában rinyál és 3 oldalanként megemlíti, hogy mennyire gazdag. 
- A szigeten élő különleges gyermekek túlságosan emlékeztetnek az X-men történetére. 
- A könyvben van egy csomó régi fénykép, amik egyébként tényleg szépek és hátborzongatóak. De ahogy bele vannak szőve az írásba, az röhejes. Ransom Riggs nagyon erőltetetten használja őket. Egy csomó kép van ami a történethez semmi pluszt nem ad. Gondolom összegyűjtötte a képeket és úgy volt vele, hogy akkor már csakazértis felhasználja mindet és köréjük ír valamit. (Jaj, nézzétek itt egy kislány egy palack belsejében! - látjuk a fényképet de ezzel a szereplővel például sosem találkozunk az írásban.)
- A különleges gyermekek semmi személyiséget nem kaptak az írótól... csak járkáló kellékek, akik a történet megfelelő pontján használják a képességüket. 
- A szerelmi szál... hát ennyire ízléstelen, gusztustalan szerelmi háromszöget talán még életemben nem láttam/olvastam. Én nem is értem kinek juthat ilyen eszébe. Jacob és Emma szemszögéből is teljesen érthetetlen a dolog. 


Miss Peregrine-ról és hasonló madár nővéreiről szívesen olvastam volna még... szerintem ez volt az egyik legeredetibb ötlet az egész könyvben, de sajnos nem sok teret kapott. A folytatást pedig biztos nem fogom olvasni. 

Én nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, inkább csak nyissátok ki a könyvesboltban, nézzétek meg a hátborzongató fényképeket és tegyétek vissza a polcra.

Értékelés: 2/10
Újraolvasnám-e: Biztos, hogy nem
Kedvenc rész: A fényképek 
Legkevésbé kedvenc: Az egész

 

 

2017. augusztus 1., kedd

John Wyndham: A Triffidek napja

A neves angol sci-fi író regénye ma kortörténeti kuriózumnak számít, egy olyan történelmi korszak, - az ötvenes évek hidegháborújának - irodalmi dokumentuma, mely nyilvánvaló politikai okokból évtizedekig nem kerülhetett a magyar olvasó elé.
Vajon mik is ezek a "triffidek"?
Látszatra együgyű és ösztönösen ragadozó húsevő növények, melyekről eleinte csak annyi derül ki, hogy kitűnő minőségű olaj készíthető belőlük. De mi köze van mindehhez egy szovjet titkosügynöknek? Mitől vakul meg hirtelen egyik napról a másikra fél London, s van-e remény a rohamosan terjedő veszély megfékezésére? - Wyndham, a kalandos sorsú író regénye egy percig sem hagyja unatkozni az olvasót, míg ki nem bogozza a pánik és a veszély valódi okát.


Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1990

A sci-fi elég távol áll tőlem mint műfaj, a borító pedig az egyik legrondább amit valaha láttam. Mégis - leginkább az 1001 könyves lista miatt - elkezdtem olvasni ezt a könyvet, és egyáltalán nem bántam meg. Lebilincselő volt és izgalmas, emellett még elgondolkodtató is. 

Főhősünk arra ébred, hogy London lakossága megvakult egy különös fényű meteorzápor után (amit ő szerencsére nem látott, mert bekötött szemmel feküdt a kórházban, szemműtét után). Mint az várható, elszabadul az anarchia a városban, a vak tömegek nem igazán képesek ellátni magukat, éhezés és járvány tör ki. 

Az egész ügy nyertesei a triffidek, ezek az ember által mesterségesen kifejlesztett húsevő növények, akiknek a vadászat még sosem volt ennyire egyszerű. Róluk még később írok. 

Billy - a főhős -  megismerkedik Josellával, a kicsit csacska és naiv írónővel - aki szintén lát - és együtt felkutatják a többi látót. Elhatározzák, hogy kivonulnak Londonból, amíg nem késő, és kolóniát alapítanak valahol vidéken, hiszen a várva várt amerikai segítség nem érkezik, valószínűleg az egész világ megvakult. 

Innentől kezd érdekessé válni a regény, ugyanis az új világot sokan másféleképpen képzelik el és elkezdődnek a konfliktusok a túlélők között. Hamarosan már nem a meteorzápor vagy a triffidek a legnagyobb ellenségeik; egymás torkának esnek. A különböző csoportok különböző elvek szerint akarják elkezdeni építeni az új világot. Meg lehet e menteni a vakokat, vagy ez csak önámítás? Mi legyen velük, hogyan lehet a kolóniát jól működően megszervezni? Egyes csoportoknak pedig semmi sem számít, csak hogy minél több hatalmat és javat szerezzenek maguknak.

Azt hihetnénk, hogy ez a könyv egy zombi-apokalipszis szerű rémálom. Aki erre számít, csalódni fog, hogy nincs benne elég triffid. De nekem nem is hiányoztak. A könyv vége felé nagyobb hangsúlyt kapnak, de én azt hiszem, hogy ez a történet nélkülük is működött volna.

Senkit ne ijesszen el a végtelenül gagyi borító, ezt a könyvet érdemes elolvasni. Amit negatívumként fel tudok hozni, az az, hogy a karakterek elég laposak. Egyedül Billt ismerjük meg kicsit árnyaltabban, hiszen az ő szemszögéből íródott a regény. De Josella és a mellékszereplők kétdimenziósok maradtak.

SPOILER: Bár a szereplők spekulálnak, sosem derül ki, hogy mégis milyen meteorzápor sújtott a Földre, illetve hogy az egészhez volt-e közük a triffideknek, vagy ők csak kihasználták a kedvező alkalmat, hogy megvakul a préda. A triffidekről sem tudunk meg sokat, hogy van-e valami céljuk vagy milyen elv mentén működnek... bár a regény vége felé mintha valami kollektív tudat elkezdené összekapcsolni őket.


Értékelés: 8/10
Újraolvasnám-e: Talán. A folytatást nagyon szívesen olvasnám, hogy választ kapjak néhány kérdésemre, de nincs...
Kedvenc rész: A könyv első harmada ami még Londonban játszódik.
Legkevésbé kedvenc: Az elnagyolt, egysíkú mellékszereplők


 

Nina George: Levendulaszoba

Fülszöveg:  A ​párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van...