Blogolnunk kell Kevinről

Lionel Shriver: We Need to Talk About Kevin

Megint egy olyan könyv, ami már szerintem két éve várja a várólistámon, hogy a kezembe kerüljön. Még amikor a film előzetesét láttam, döntöttem el, hogy ezt el kell olvasnom mielőtt kijön a film. Végre most sikerült. A filmet pedig majd csak ezután fogom megnézni (remélem nem három év múlva).

Kevin egy csütörtöki napon tömeggyilkosságot követ el a gimijében. Hét diáktársát, egy tanárát és egy menzai alkalmazottat is megöl. Anyja, Eva, a gyilkosság után próbálja helyretenni magában azt, amit nem lehet. Leveleket ír a férjének, Franklinnek, és elmeséli Kevin életét a fogantatásától kezdve egészen addig a bizonyos csütörtökig. Miközben Eva számot ad a múltról, hétvégente látogatja Kevint a börtönben, így a 'jelenről' is kapunk képet a leveleken keresztül.

Nehéz volt belerázódni ebbe a könyvbe. Elég bonyolultan van fogalmazva, csavarosak a mondatok. De miután megszoktam az írónő (igen, nő, a Lionel név először megkavart) stílusát, alig tudtam letenni. Pedig nem éppen egy könnyed strandkönyv, nagyon súlyos témát boncol.

Ki a hibás egy ilyen esetben? A szülők meg tudták volna előzni ezt a tragédiát? Kevin egyszerűen egy sátáni szociopata és elkerülhetetlen volt ez a vég? Ha Eva jobban szereti, nem ilyen rideg vele a fogantatásától kezdve más lett volna? Vagy ha Franklin nem ilyen naiv és elnéző a fiával szemben?

Lionel Shriver rengeteg kérdést felvet és egyiket sem válaszolja meg. Az olvasóra van bízva, hogy mit hisz el az egészből, mit gondol. Csak Eva szubjektív narrációját kapjuk meg, aki nem túl hiteles vagy objektív narrátor. Sokszor nem is túl szimpatikus. Tényleg nem érez semmit Kevin iránt már az első perctől kezdve. De hogyan is érezhetett volna, ha Kevin mindig ilyen volt? Vagy nem hihetünk Evanak?

Nyugtalanító és igazából sosem tudhatjuk biztosan, hogy mi történt és hogyan történt. Már egy hete befejeztem a könyvet de még mindig sokszor eszembe jut. Kevés az olyan történet, ami ennyire elgondolkodtatott és megviselt. A négytagú család (Kevinnek van egy húga is)  minden tagja olyan furcsa, kettős érzéssel töltött el.

Azt hiszem ez a könyv még velem fog maradni egy ideig és maximálisan ajánlom mindenkinek. Én pedig hamarosan felkutatok valami mást az írónőtől.

Pontszám: 5/5

M. R. Carey: The Girl with all the Gifts

Every morning, Melanie waits in her cell to be collected for class. When they come for her, Sergeant Parks keeps his gun pointing at her while two of his people strap her into the wheelchair. She thinks they don't like her. She jokes that she won't bite, but they don't laugh. 

***

 Erről a könyvről csak egy nyúlfarknyi értékelést írok, éppen hogy csak maradjon nyoma, hogy olvastam. Múltkor a Bestsellers üzletben (Október 6. utca) ragadtam meg (igazából a cím fogott meg), és az angol cím, fülszöveg alapján nem ilyen történetre számítottam. Nagyon nem. A könyv magyar címe sokkal árulkodóbb , nem okozott volna ekkora meglepetést. :)

Ha tudom miről szól, sosem kezdem el olvasni ezt a könyvet. De mégis, nagyon izgalmas volt és nehéz volt letenni úgyhogy nem bánom, hogy végül így alakult. Az első pár fejezet hihetetlenül izgalmas, teljesen berántott a csavar. A könyv negyedétől aztán kicsit lelassít a történet, hagyományosabb utat követ. Nekem az egész nagyon tetszett kivéve a vége.


SPOILER (jelöld ki az olvasáshoz)

Igen, ez egy zombi-apokalipszis történet egy csavarral. A zombik (Hungries) között találnak gyerekeket, akik ugyan emberi hússal akarnak táplálkozni, mégis képesek gondolkozni, beszélni, eszközöket használni és tanulni. A megfigyelőközpontban tanítják őket, és egy mániákus doktornő felszeleteli az agyukat a kutatásához. A bázis azonban egy támadás hatására elesik, és négy felnőtt kénytelen Melanie-vel, a Hungry kislánnyal együtt, menekülni. 

Pontszám: 4/5

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Offred szolgálólány a nem túl távoli jövőben, Gilead mániákusan keresztény diktatúrájában. Az a dolga, hogy egészséges gyereket hozzon a világra, amire a legtöbb nő már képtelen a nukleáris sugárzás hatására. Egy parancsnok házában élve igyekszik teherbe esni tőle, hogy beteljesíthesse egyetlen küldetését. Offred és a parancsnok (Fred) között különös kapcsolat kezd kialakulni, miközben a ház asszonyával, a feleséggel is titkos szövetséget köt. 

Margaret Atwood-dal először talán két éve találkoztam a Popsugar reading challenge kapcsán. Az volt az egyik prompt, hogy olyan írótól olvassak akinek a monogramja megegyezik az enyémmel. Ha az angol sorrend szerint írom a nevem, az én monogramom is MA szóval így jött, hogy elolvastam tőle a Surfacing című regényt, amit nem igazán szerettem, sőt. 

A szolgálólány meséje viszont az első oldaltól kezdve tetszett. Legszívesebben le sem tettem volna, (de mivel elég súlyos, elgondolkodtató könyv néha le kellett tennem és közben kipörgettem két krimit) és örülök, hogy a Mini könyvklub végül ezt szavazta meg a kortárs szépirodalom kategóriájába. 

Tetszik ahogy Atwood fokozatosan építi fel a disztópia képét bennünk. Nem a szánkba rágja, hogy ez van, ilyen lett a világ, hanem fokozatosan ismerjük meg azt Offred elbeszélésén keresztül. Sok kérdésünkre csak a végén, a meta-epilógusban kapunk választ. Gilead valósága félelmetes, de az ötletek, eszmék amiken ez a társadalom alapul, mindig is jelen voltak (most is) a történelemben.

A cselekmény szerteágazik, nem egy szálon fut. A visszaemlékezések során megismerhetjük Offred (akkor még nem Offred) Gilead előtti múltját, a "szolgálólány-képzés" napjait. Aztán ott van a parancsnokkal kialakuló különös kötelék, a feleséggel, Serena Joy-jal kötött titkos alku, és mindeközben a Gilead ellen szövetkező földalatti Mayday csoport is fel-feltűnik. Nagyon érdekes volt és szívesen olvastam volna még tovább. 

Számomra a parancsnokkal kialakult viszony volt a legérdekesebb szál, főleg az elején a Scrabble, mint mocskos bűn. De a többiről is szívesen olvastam. A könyv tényleg súlyos és fontos kérdéseket boncolgat, mint feminizmus, nők jogai, születésszabályozás és az LMBT+ jogok. Nagyon tetszett a végén az epilógus, olyan 'csavar' volt amire egyáltalán nem számítottam, és mint feljebb írtam, sok kérdésemre választ kaptam.

Az írás nagyon szép. Sok a töredezett tőmondat, ismételgetés, ami egyrészt súlyt ad a szövegnek, másrészt szerintem Gilead monotóniájára is utal, amitől Offred folyamatosan szenved.  

Maximálisan ajánlom a könyvet mindenkinek és én kedvet kaptam a sorozathoz is. De állítólag nagyon hűen követi a könyv cselekményét, úgyhogy lehet nem lenne benne sok meglepetés... mindenesetre majd belenézek. 

Pontszám: 5/5

Emma Cline: A lányok

A magányosan és elszigetelten élő Evie Boyd egy barátjánál lakik, vigyáz a házra, öntözi a virágokat. Amikor váratlan látogatói akadnak, Evie-t elsodorja a múlt és elmeséli nekünk, hogy mi történt vele 14 évesen, a hatvanas évek végén. Hogyan keveredett bele egy olyan közösségbe, szektába, melynek tagjai végül gyilkosságokat követtek el. 

Emma Cline regénye a hírhedt valós történetet, a Manson családi farmot és gyilkosságokat dolgozza fel, a szereplők nevét megváltoztatva. 

Mivel nem olvastam előzőleg értékeléseket róla, én teljesen másra számítottam. A gyilkosságok nem igazán hangsúlyosak a könyvben de még Charles Manson (a könyvben Russell) személye sem. Amit kapunk az egy lélekrajzi regény. Egy elhanyagolt, magányos tinédzser fejébe nyerhetünk bepillantást, aki életében először érzi úgy, hogy tartozik valahová. Átélhetjük milyen érzés belesodródni egy karizmatikus őrült bűvkörébe, egy szektába. 

Mivel Evie a múltjába visszatekintve meséli a történetet, ezért a tinédzser visszaemlékezésébe beleszövődik egy középkorú nő elmélkedése is, elemezve az akkori érzéseit. Szerintem ez teszi igazán érdekessé az elbeszélést.

A főszereplő tehát nagyon jól megkreált, érdekes karakter, tele eredeti gondolatokkal. Akaratereje nem sok van és inkább csak sodródik a történettel de ez reálisnak is tűnik egy 14 éves lány esetében. 

Suzanne, a furcsa lány, aki iránt Evie megmagyarázhatatlan vonzalmat és csodálatot érez szintén érdekes. Ő az aki bevonzza Evie-t a szektába és ott is tartja, Russell ilyen szempontból mellékszereplővé fokozódik. 

Az írás szép de szerintem néha túlságosan is túlírt, fellengzős. A kicsit egyszerűbb nyelvezet közelebb hozta volna hozzám Evie karakterét. 

Szívesen olvasnék még mást az írónőtől. 

Pontszám: 4/5

Jane Harper: Aszály

Jane Harper első regénye a dél-ausztráliai Kiewarra farmer közösségébe visz minket. Aaron Falk, pénzügyi nyomozó, gyerekkori barátja, Luke temetésére érkezik vissza a szülővárosába. Luke miután meggyilkolta saját feleségét és kisfiát, önkezével vetett véget saját életének is. Legalábbis a clyde-i rendőrkapitányság nyomozói erre jutottak és lezárták az ügyet. Luke szülei kérésére, Falk úgy dönt marad pár napot és bár minden Luke ártatlansága ellen mutat, ő megpróbálja bebizonyítani azt. Kiewarrában ennek nem sokan örülnek... Luke egy régi bűntény miatt számkivetett a saját szülővárosában. A helyi rendőrkapitánnyal, Racoval együtt kezdenek nyomozásba. Miközben próbálják kideríteni mi történt valójában Luke Hadler farmján, egy régi bűntényre, rejtélyre is fény derül. 

Ez a könyv szinte mindenhol szembejött velem és kiabált, hogy olvassam el. Annyira tetszett és magába szippantott, hogy két nap alatt elolvastam. Hihetetlen hangulata van, Kiewarra száraz forrósága és egy haldokló közösség kétségbeesése süt belőle. 

Érdekes, hogy ennyire tetszett, mert a nyomozás nem túl fordulatos és részben ki is található a bűnügy megoldása. Azt hiszem tényleg a hangulat ragadott meg, az írás, és a jól felépített karakterek. Nagyon várom, hogy Jane Harper megírja a második részt, és hogy minél előbb olvashassam. 

Reese Witherspoon már meg is vette a megfilmesítés jogait. Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak kihozni belőle. 

Pontszám: 5/5

Daniel Cole: Rongybaba

Hat ember maradványaiból összevarrt egyetlen holttestet találnak egy londoni lakásban.
Az áldozatot Rongybabának nevezik el. Ki követhette el ezt a borzalmat? Van-e összefüggés a bizarr eset és a pár évvel korábbi gyilkosságsorozat közt, amely miatt William „Wolf” Fawkes nyomozót kényszer-gyógykezelésre ítélték?
William és társa, Emily Baxter őrmester nyomozását levakarhatatlan sajtóhiénák hada követi – a „Rongybabás gyilkos” eközben bestiális listát küld a vérszagra gyűlő újságíróknak: hat ember neve szerepel rajta, és a meggyilkolásuk tervezett időpontja…
Mi kapcsolja össze a hat áldozatot?
Miközben Wolfék versenyt futnak az idővel, a gyilkos valahol a közelben lapul…
Daniel Cole váratlan fordulatokban bővelkedő thrillerét eddig 30 nyelvre fordították le. Ahogy Jo Nesbø vagy Stieg Larsson regényei, a Rongybaba is kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban. Folytatás 2018-ban!

***

Több blogon is olvastam már erről a könyvről értékeléseket, és mivel imádom az ilyen típusú krimiket, muszáj volt elkezdenem. Nem bántam meg.

A cselekményről nem fogok sokat írni, hogy mindenki meglepődjön magának. Mindenesetre van egy sorozatgyilkosunk, egy rovott múltú, érzelmileg labilis detektívünk (Wolf) és a meglepően érdekesre és szórakoztatóra írt kollégái, akik együtt dolgoznak az ügy megoldásán. Mindemellett betekintést nyerünk a médiaszenzációt kihasználó szerkesztőség munkájába Andreán, Wolf ex-feleségén, keresztül. 

A bűnügyek és a nyomozás jól vannak felépítve, végig izgalmas, feszült tempójú a könyv. Volt azért egy nagy baklövés is a történetben, erről lejjebb írok fehérrel de számomra nagyon bosszantó fordulat volt és rontott a regény pszichológiai hitelességén. 

A főszereplőt, Wolfot nem igazán kedveltem meg. Érdekesen megírt karakter de sokkal jobban szimpatizáltam és azonosultam Emily Baxterrel, a kicsit ügyefogyott de kitartó Edmundssal, sőt még a riporter Andreával is, aki egyszerre eszköze és áldozata is az erőszakos médiának. 

Ami nagyon meglepett, hogy ez a könyv mennyire humoros... A morbid gyilkosságok és a brutalitás ellenére sokszor elmosolyodtam a detektívek csipkelődésén, a beszúrt vicces mondatokon. 

Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki rajongója ennek a műfajnak. 

És most a csavar ami nem tetszett, SPOILER (olvasáshoz jelöld ki): Nagyon furcsának találtam a negyedik gyilkosságot, ahol az alkoholista biztonsági őrt a tüntetők hatására elönti a bűntudat és kiugrik az ablakon. Azt gondolom, hogy egy ennyire számító, hideg sorozatgyilkos nem választott volna egy ennyire kétesélyes módszert. Mi volt arra a garancia, hogy Ford kiugrik az ablakon? Szerintem semmi. És ez számomra elég nagy baklövés a könyvben.  Spoiler vége

Értékelés: 4/5 

Körkérdés: Egy könyv nem könyv?

Amikor Molyon vagy Goodreads-en megnézek egy profilt, szinte mindig azt nézem először, hogy egyszerre hány könyvet olvas az illető.

Vannak monogám olvasók, akik addig nem kezdenek új könyvbe, amíg be nem fejezték az előzőt. Régebben én is így olvastam (aztán jött az egyetem), és sokszor elhatározom, hogy vissza is térek ehhez, de aztán mindig elcsábulok, és mire észbe kapok, már megint négy könyvet olvasok egyszerre.  (Na nem úgy egyszerre, mondjuk inkább úgy, hogy párhuzamosan.)

Van a "táskakönyv", ami mindig a hátizsákomban van. Munkába menet, munkából jövet, munka közben,  fodrásznál, orvosi rendelőben vagy kávézóban szoktam vele haladni. Ezek a könyvek általában elég sokáig kitartanak nálam, főleg mióta nagyon közel lakom a munkahelyemhez. Most épp a Ragdollt olvasom így kis részletekben Daniel Cole-tól.

Aztán van a könyv az éjjeliszekrényemen (jelenleg  The Girl with all the Gifts). Ezzel alvás előtt szoktam haladni, 5-10 fejezetet, amennyit bírok mielőtt elnyom az álom.

Aztán a nappaliban a dohányzóasztalon van még mindig pár könyv és ezeket felváltva olvasom, épp amelyikhez kedvem van hétköznap estéken meg persze hétvégén, ha nincs programom. Sajnos vannak olyan könyvek is ott, amiket már hónapok óta rakosgatok és csak portörlésnél emelem fel őket... nem szeretném őket félbehagyni, mert érdekel a folytatás, de mindig beszippant valami más.

Nekem nem okoz nehézséget így olvasni. Mindig emlékszem, hogy melyik könyvben mi történik és hol álltam meg a történettel. Viszont valahol bosszantó, hogy nem tudok kitartani egy mellett és az az érzésem, hogy sokkal lassabban is haladok mintha sorban egymás után darálnám a könyveimet.

Néha egy igazán jó könyv teljesen beszippant és csak azt akarom olvasni, semmi mást. De lehet, hogy több könyv ragadna magával, ha mindig csak egyben merülnék el?

Ti hogy vagytok ezzel? Nem kezdtek új könyvbe, amíg be nem fejeztétek az előzőt, vagy ti is hűtlenek vagytok az első könyvhöz, és gond nélkül váltotok egy másikra (harmadikra, negyedikre stb.)

Kíváncsi lennék a válaszaitokra kommentben.

Piper Kerman: Orange is the New Black - Túlélni a női börtönt

Piper Kerman szép karrierrel büszkélkedhet, tartós kapcsolatban él, szeretetteli családi légkör veszi körül. Az égvilágon semmi sem emlékeztet benne arra a vakmerő, fiatal lányra, akire annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt egy bőröndnyi drogpénz csempészését bízták. De a múltja nem ereszti. A jól szituált nő, zsebében egy híres magánegyetem diplomájával most csak a 11187424-es számú fogvatartott a connecticuti Danbury szövetségi börtönében. 15 hónapra ítélték, és most egyike annak a több millió embernek, akiket az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási rendszere magába szippant. Az első meztelen motozástól a szabadulásig Kerman megtanul alkalmazkodni e furcsa világ szigorú viselkedésmintáihoz és légből kapott szabályrendszeréhez. A társadalom minden közegéből akadnak itt nők. Apró figyelmességekkel, szikár bölcsességekkel és az elfogadottság élményével ajándékozzák meg Kermant. Szívszorító, vicces, olykor felháborító Kerman története, melynek során bepillanthat az olvasó egy női börtön mindennapjaiba. Megtudhatjuk, milyen dolgokért kerül annyi nő hűvösre, és mi történik velük odabenn.

 Azon kevés eset egyike, ahol a film (vagy itt sorozat) jobb mint a könyv. Sajnos Piper Kerman memoárja nem olyan érdekes, mint amit a Netflix írószobán Jenji Kohanék összehoztak belőle.

Vannak benne érdekes pillanatok (amiket a sorozat máshogy jelenített meg), és néhány izgalmasabb rész de amúgy elég lapos. Kerman karakterábrázolásban nagyon rossz, úgyhogy nem igazán ismerjük meg a rabtársait. Viszont rengeteg nevet az arcunkba tol... egyszer ír róluk egy mondatot, utána az olvasónak emlékeznie kéne, hogy ki ez és miben különbözik a többiektől.

Persze elgondolkodtató (az igazságügyi rendszerről, a börtönbüntetésekről stb) de semmivel nem ad többet mint a sorozat.Szóval igazából nem ajánlanám senkinek. Aki még nem kezdte el, az viszont a Netflix sorozatba mindenképp nézzen bele. :) Nagyon jók a színészek és főleg persze a színésznők... sírni és nevetni is lehet rajta, és nagyon jó a történet.

A magyar fordítás hihetetlenül rossz, annyi magyartalanság van benne, hogy a fejem lerepült a helyéről.
"Egységekkel boldogabb voltam" - Ehhez hasonló mondatok szerepelnek, amiken nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.
A 34 éves Piper néha 24 évesként szerepel... rengeteg a vesszőhiba és az elgépelés, szóval nagyon igénytelenül kiadott regény.

Pontszám: 2/5
Újraolvasnám: Nem
Kedvenc rész: Érdekes volt a sorozattal összevetni, hogy a forgatókönyvet hol turbózták fel a könyvhöz képest.
Nem tetszett: Lapos karakterábrázolás

Augusztus vége

Sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy idén (sem) fog összejönni az 52 könyv de augusztusban azért jól haladtam. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy a munkában uborkaszezon van, a főnököm pedig angol tehát sosincs itt, hanem távolról menedzsel minket.. úgyhogy elég sokat tudtam a helyemen ülni és olvasni.

Olvasmányok:

China Mieville: Kraken (augusztus 1 -9)
Dan Brown: The Lost Symbol (augusztus 10 - 15)
Robert Galbraith (J. K. Rowling): Kakukkszó (augusztus 15- 19)
M. L. Stedman: Fény az óceán felett (augusztus 19 - 22)
Liane Moriarty: Truly Madly Guilty (augusztus 22-30)
Truman Capote: Breakfast at Tiffany's (augusztus 28-30)

Mindegyikről írtam értékelést. 

Félbehagytam:

David Mitchell: Felhőatlasz
- elhiszem, hogy jó könyv és sokan szeretik de annyira kínkeservesen és lassan haladtam vele, hogy kb 70 oldal után elengedtem a dolgot. Talán majd egyszer visszatérek rá, lehet tetszeni fog.

Épp olvasom:

Piper Kerman: Orange is the New Black, Túlélni a női börtönt
- a sorozatot nagyon szeretem és már most látom, hogy ez azon ritka esetek egyike, amikor a film/sorozat jobb mint a könyv. Nem is csoda hiszen ez egy non-fiction memoár, a sorozatot pedig egy egész netflixes írószoba írja jócskán felturbózva a könyv "cselekményét". De most már végig fogom olvasni.

Daniel Cole: Rongybaba
- imádom az ilyen krimit... kb. a 100. oldalnál járok de eddig nagyon izgalmas.

Tervek szeptemberre:  
Margaret Atwood: The Handmaid's Tale
Hanya Yanagihara: The People in the Trees
Leonardo Sciascia: Célok és eszközök
??? (és remélem még több is bele fog férni, de nem tűzök ki ennél többet egyelőre)