Se szeri, se száma az olyan könyveknek, amelyek a középosztály középkorú tagjainak életválságáról szólnak. Többnyire önmagukat keresik, és e célból hosszú, fáradságos utakra is vállalkoznak. Vannak, akik befelé utaznak, a lélek mélységeit kutatják, mások valóságos utazásra indulnak, testüket és lelküket egyformán próbára teszik. Ők a zarándokok, akik a világ zarándokútjait járják, az El Caminót, ellátogatnak Rómába, Lourdes-ba, Nepálba. Útjuktól legalább annyira remélnek kalandokat, élményeket és szerelemet, mint lelki megbékélést. Első pillanatra a Vadon hasonló krónikának tűnik. Ám a szerző se nem középosztálybeli, se nem középkorú. Cheryl Strayed útja szeszélyes ötlettel indul, de ő ehhez a szeszélyhez makacsul ragaszkodik. Anyja hirtelen jött betegsége után Strayed élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak és eltűntek, házassága megromlott. Életének következő éveiben egymást érték a kudarcok. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. Elolvasta a szöveget: a túra teljesítése először csak homályos ötlet volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki előtte. Zarándoklata 1100 mérfölden és három hónapon át tartott, mégpedig igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. Kötetében kiváló láttató erővel idézi fel a hosszú gyaloglás keserves és felemelő pillanatait. Szenvedett a fájdalomtól, az izomláztól, a magánytól és az állandó éhségtől. A külső utazás, a távolság, a természet és a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.
***
Értékelésem:
Nehéz erről a könyvről véleményt alkotnom; tetszett is meg nem is.
Cheryl Strayed nagyon jól ír. Ahhoz képest, hogy a cselekmény annyiból áll, hogy baktat a hegyen aztán különböző helyeken felveri a sátrát, szenved mert melege van (vagy épp fázik), mert nehéz a táskája és mert tele van vízhólyagokkal a lába és potyadoznak le a körmei, végig olvasmányos és izgalmas marad. Kedvet kaptam én is valami hasonló túrához, talán az El Camino-n.
Ami lehúzza mégis nálam ezt a könyvet, az maga Cheryl. Jobban működött volna az egész ha őt magát megkedvelem és együtt tudok vele érezni. Sajnos sokszor annyira ellenszenves volt, hogy egyre jobban eltávolodtam tőle, ahogy haladt az úton. Egy idő után már kifejezetten idegesített.
A gondolatai csak önmaga körül forognak. Az anyja halálát úgy állítja be mint egy nemzeti tragédiát, amit soha senki nem érthet meg. Ő ezt a terhet egész életében cipelni fogja, csak ez a lelki utazás oldozhatja fel a fájdalmát... stb.
Sajnos az a helyzet, hogy a legtöbben életünk során elvesztjük a szüleinket, az igazi tragédia szerintem az, ha a szülő gyászolja a gyerekét.
Nem akarom elvitatni tőle a gyászát, csak arra akarok kilyukadni, hogy ettől nem lett egy különleges hópihe, mint ahogy próbálja magát beállítani.
Többször leírja, hogy próbálja az anyja helyét betölteni a családban, de aztán tulajdonképpen kiderül, hogy évek óta fingja sincs, mi van a testvéreivel, az anyja férjét, Eddie-t (aki mindig jó volt hozzá), pedig lekoptatta...
A másik ami idegesített, ahogy szétbarmolta a saját házasságát. A visszaemlékezésekből tisztán kiderül, hogy tulajdonképpen mindent ő rontott el, amit csak el lehet rontani, aztán egy lecsúszott heroinista lett belőle, de olyan mintha mégse vállalna felelősséget a tetteiért, és megint áldozatként állítaná be magát. Megy a sok rinyálás, hogy Paul így meg úgy, és mégiscsak vele akar lenni, hiba volt elválni, de aztán akárkivel találkozik az ösvényen azt bevinné a sátrába, ha már pakolt a táskájába gumit. :) ( Hogy végül lesz-e rá szüksége, azt nem spoilerezem el.)
Mindezek ellenére tényleg szívesen olvastam a könyvet. Sajnos nagyon ritkán olvasok non-fictiont, most kedvet kaptam, hogy olvassak még valami hasonló memoárt, de talán egy szimpatikusabb író tollából.
Pontszám: 3/5
Újraolvasnám-e: Nem.
