ML Stedman: Fény az óceán felett

A Janus-szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja…
Megrázó sorsokról, rossz döntésekről és az örök reményről szól M. L. Stedman első regénye, mely izgalmas és lírai olvasmányként rabul ejtheti az olvasók szívét.

A Goodreads már egy ideje nagyon ajánlgatja ezt a könyvet, aztán a múltkor a könyvesboltban megláttam ezt a gyönyörű borítót és hazavittem.

Az ausztrál írónő első megjelent regénye elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.

1920-as évek, Ausztrália: Tom és Isabel egy gyakorlatilag lakatlan szigetre költöznek a kontinens nyugati  partja mentén, ahol Tom feladata a világítótorony karbantartása, működtetése. Az első néhány év alatt Isabel háromszor is elvetél, vagy halva született csecsemőt hoz a világra. Így  amikor a partra sodródik egy kis csónak, benne egy halott férfi és egy síró csecsemő, megtartják. (Először csak, jaj egy napra tartsuk meg és csak aztán jelezzünk a hatóságoknak, aztán persze náluk ragad). Indoklás: Jaj, tuti halott az anyja! Legnagyobb jót tesszük a gyerekkel.

Innentől kezdve nem tudtam azonosulni a főszereplőkkel vagy nekik drukkolni. Számomra a történet gonosztevőivé váltak és ezen a végkifejlet sem tudott változtatni. Persze, én nem tudhatom milyen érzés a külvilágtól teljesen elzárva élni egy lakatlan szigeten. Azt sem, hogy milyen kétségbeesetten akarni egy gyereket, és milyen háromszor is elvetélni (ezt soha nem is fogom megtudni), de nem tudom ezek miatt sem megbocsátani Isabelnek amit tett. Ahogy Tomnak sem, aki bűnrészessé válik a gyerekrablásban.

Ekkor jön a hatalmas fordulat, amit senki sem látott jönni: mégis él a gyerek anyja...

Érdekes etikai dillemákat vet fel a könyv és olvastatja magát, 3 nap alatt végigpörgettem (úgy, hogy közben két napig dolgoztam, tehát nem volt olyan sok szabadidőm). Viszont ilyen ellenszenves főszereplőkkel nagyon rég találkoztam. Sok értékelés a könyvről úgy kezdődik, hogy ez egy könyv jó emberekről, akik rossz döntéseket hoznak. Tom talán jó ember, de Isabel biztosan egy mániákus, lelkiismeret nélküli őrült.

Ami tetszett, hogy sokat megtudhattunk Ausztráliáról az első világháború után. Mindig szívesen olvasok erről a kontinensről és régi álmom, hogy egyszer eljussak oda.

Az írás nekem elég giccses volt, főleg a Janus-szigeten lévő természeti jelenségek leírása. A párbeszédek rémesen erőltetettek. Nem tudom ez a magyar fordítás hibája, vagy Stedman tényleg ilyen "Romana füzet"-szerűen ír?  A fordító törekszik a kicsit régies nyelvezet megőrzésére, de néha belekever inkább ma használt szavakat, ami eléggé megtöri a varázst. (A nagypapa elmesélt egy-két sztorit. - Ez nem pontos idézet, mert most nincs nálam a könyv, de ilyesmikre gondolok.)

Nem merném bátran ajánlani ezt a könyvet senkinek, de azt nem bánom, hogy elolvastam. Elgondolkodtató, de rossz ha az olvasó nem tud a főszereplőnek őszintén drukkolni.

Pontszám: 3/5
Újraolvasnám: Nem
Kedvenc rész: Ausztrália
Nem tetszett: Isabel és Tom